Karácsony a szeretet ünnepe — annyiszor hallottuk és mondtuk már ezt, hogy szinte egyetlen hosszú szóként cseng a fülünkben a szentenciaszerű mondat. Függetlenül attól, hogy a Megváltó születéséről emlékezünk-e meg ilyenkor vagy elsősorban az összetartozás és a kölcsönös szeretet jegyében töltünk együtt pár napot, sokunk számára ez az év legszebb, legmeghittebb időszaka.  Legjobb barátnőmön azonban nyomát sem látni az ünnepet megelőző örömteli várakozásnak. Épp ellenkezőleg, a karácsony közeledtével egyre feszültebb, gondterheltebb. Elmesélte, miért.

Ahogy az a legtöbb családban lenni szokott, nálunk is összegyűlnek szenteste a családtagok és a közeli rokonok. A közös éneklés meg az ajándékozás általában jó hangulatban telik, gyakran egészen meghitt pillanatokat élünk át együtt. A terített asztal körül aztán kezdődnek a szurkálódások, beszólogatások. Akinek az elmúlt év során bántotta valami a csőrét, az nagy eséllyel vacsora közben ki fogja bökni, mi baja. S ahogy szaporodnak a tósztok és a koccintások, úgy buknak felszínre a sérelmek, elfojtott indulatok, egymás iránti ellenérzések.

Jól ismert a forgatókönyv, épp ezért csodálkozom, hogy mégis van merszünk évről évre nekifutni a közös vacsorának. Mazochisták lennénk? Vagy nagyobb bennünk a hagyománytisztelet, esetleg a képmutatás, mint a józanság és a belátás, amely azt súgja, ne sétáljatok bele ugyanabba a csapdába újra és újra?

A szerepek is régóta le vannak osztva. A nagynéném menetrendszerűen hozza fel a régi sérelmeit, majd a menüsor dicséretébe rafináltan  belefonja az unalomig ismert történetet, hogyan semmizték ki annak idején a családi örökségből. Ezzel el is indul a lavina, hiszen az állítólagos kedvezményezett – a keresztapám — rögtön kikéri magának a feltételezést. Hosszú vita kezdődik arról, ki, mikor és pontosan mit kapott a rég halott nagyszülőktől, tételesen felsorolva mindent a Ladától a tésztavágóig.

Aztán jönnek a Ha már itt tartunk… kezdetű mondatok, és sorra buknak ki  mindenkiből a régi vagy újabb sérelmek: panaszkodunk, mert az elmúlt év során nem kaptunk figyelmet, törődést, elismerést. És így egymás közt végre nyíltan okolhatunk valakit a problémáink miatt.

Ha kivételesen nem tör ki nagyobb vita, akkor is megmérgezzük a hangulatot csípős megjegyzésekkel. A gúny első számú céltáblája többszörösen elvált unokanővérem.  Az anyja már az előételnél szóba hozza valamelyik volt férjét (Persze jobb itt ülnöd egyedül, mint azzal az aranyszívű Péterrel…). Idővel sajnos mások is beszállnak a szívatásba viccesnek vélt megjegyzésekkel (Na, vajon hoz-e a Jézuska új férjet?). De megkapja a magáét a bátyám is, mert pazarló és felelőtlen életet él, még mindig nincs saját lakása, ellenben vagyonokat költ hegymászó cuccokra, azaz a köztudomásúlag értelmetlen és veszélyes hobbijára. De míg az unokanővérem legalább visszavág a gúnyolódóknak, a halk szavú bátyám csendben lenyeli a kritikát, pedig jól tudom, mennyire a szívére veszi.

Az utóbbi időben már a gyerekek tanulmányi előmenetele vagy a szilveszteri program megtervezése sem számít semleges témának, mert ha belelendülünk egymás kritizálásába, gyakorlatilag bármiből kikerekítünk egy egész estés vitát. A legrosszabb, hogy előbb-utóbb személyeskedésbe, vádaskodásba torkollik a szócsata. Végül mindannyian rossz szájízzel állunk fel az ünnepi asztaltól. Megbántva, morcosan szedelőzködünk, és cseppet sem hangzik őszintének, amikor búcsúzóul boldog karácsonyt kívánunk a többieknek. De ezzel még nincs vége, hiszen a bántások ott motoszkálnak a gondolatainkban végig az ünnep alatt, akkor is, mikor már kedvesebb és tapintatosabb társaságban tölthetjük az időnket.

Tudom, hogy idén sem lesz ez másképp. Már most görcsbe rándul a gyomrom, ha a közös szentestére gondolok. És mivel évet halasztottam az egyetemen, én is biztosan megkapom majd a magamét.

   

Együttműködő kommunikáció a jobb kapcsolatokért

Egy bonyolult viszonyrendszerként működő család konfliktusait semmilyen szakember vagy módszer nem képes megoldani egyik napról a másikra. Viszont nagyobb megerőltetés nélkül el lehet mozdulni a békésebb, kölcsönös tiszteleten alapuló beszélgetések irányába, legalábbis az erőszakmentes kommunikáció (EMK) hívei szerint. Ez a pszichológiai gyökerű irányzat egyszerűen elsajátítható, négylépéses módszert ajánl az erőszakos vagyis a másikat és önmagunkat megítélő, támadó, hibáztató attitűd ellenében. A gyakorlatban – például háborús zónákban a mediáció eszközeként — bevált módszer kifejlesztője Marshall B. Rosenberg, aki szerint az együttműködő kommunikáció legfontosabb eleme az empátia, a másik igényeire való odafigyelés. Ugyancsak lényeges az őszinte önkifejezés. Ebben a relációban nincs alá-fölérendeltség: a beszélgető partnerek egyenrangúak, igényeik egyformán lényegesek.

Az EMK modellje szerint négy lépésben valósítható meg az együttműködő kommunikáció. A megfigyelés, érzés, szükséglet és kérés sorozata ugyanúgy alkalmazható információ közlésére, mint a fogadására. Az első fázis a tények puszta rögzítése — értelmezés, értékelés és általánosítás nélkül. Ez talán a legnehezebb, mivel a mindennapi beszédet mélyen átitatja az ítélkezésre, azonnali értékelésre való törekvés (pl. az EMK szerint nem azt mondjuk, hogy Péter lusta (ezzel egyből értékelünk), hanem: Gyakran előfordul, hogy Péter nem végzi el a rá bízott teendőket (egy tényt állapítunk meg). Fontos, hogy az EMK egyformán kerülendőnek tartja mind a negatív, mind a pozitív ítéletet, mivel mindkettő a jó-rossz dichotómián belül van. Valamivel egyszerűbbnek tűnik a második lépés, mely a saját érzések felvállalását, illetve a másik érzéseinek figyelembe vételét tűzi célul. Ezután a saját szükséglet kifejezése következik (ha az információt nem adjuk, hanem kapjuk, értelemszerűen a partner igényeinek tudomásul vétele). Végül pedig kérés formájában próbáljuk kifejezni, mit szeretnénk (vagy mit szeretne a másik). Fontos, hogy pozitívan és konkrétan fogalmazzunk.

Sakál vagy zsiráf?

Rosenberg elmélete szerint valamennyiünk közös nyelve az erőszakos sakálnyelv, mely a mindennapi  kommunikációnk – jórészt reflektálatlanul használt — eszköze: kritizáljuk, elítéljük a másikat vagy épp elhallgatjuk, mit érzünk, mit szeretnénk valójában. Beszédünk során a sakálhoz hasonlóan viselkedünk, ez az állat köztudottan a gyengébbel szemben támadóan lép fel, míg az erősebb elől elmenekül. Az erőszakmentes kommunikációt az erős, ám szelíd zsiráf jelképezi ebben a modellben. Bármennyire szeretnénk,  a sakálnyelvet képtelenek vagyunk elfelejteni, viszont megtanulhatunk zsiráfnyelven hallani és kommunikálni, azaz oly módon, hogy egyszerre képviseljük önmagunkat – saját érzéseinket, szükségleteinket –, ugyanakkor empátiával fordulunk mások felé, s szükségleteiket ugyanolyan fontosnak ismerjük el, mint a sajátjainkat.

Ha erőszakmentesen kezdünk kommunikálni, eleinte sok kritika érhet minket szokatlan beszédmódunk miatt. Első hallásra furcsának, netán provokatívnak tűnhet, ha — az egyik ajánlott stratégiát követve — visszamondjuk, amit a társunktól hallottunk. Hogy ki mennyire tudja gördülékennyé, kevéssé modorossá tenni az ilyesfajta beszédet, nagyrészt intuíció és gyakorlás kérdése. Fontos, hogy a partnerünk tudtára adjuk, az iránta érzett őszinte érdeklődés vezet bennünket, amikor újszerű módon próbálunk beszélgetni vele.

EMK és asszertivitás

Számos terapeuta, tréner, coach használja és oktatja az EMK-t szerte a világon és nálunk, Magyarországon is. Az elméleti alapokat akár önállóan is elsajátíthatjuk Rosenberg könyvéből (A szavak ablakok vagy falak), mely egyszerű gyakorlatokat és demonstratív példákat is tartalmaz.

Az EMK-val lényegében azonos alapvetésű asszertív kommunikációnak is sok követője van hazánkban. Ez az irányzat elsősorban az önérvényesítés, a saját vélemény megfogalmazásának és hatékony képviseletének módszerét nyújtja, miközben az erőszakmentes kommunikációhoz hasonlóan hangsúlyozza a beszédben részt vevő felek egyenrangúságát. Mindkét stratégia elutasítja mind az agressziót, mind az önfeladó passzivitást.

Persze nem kell feltétlenül kommunikációs tréningre járnunk, mert úgy érezzük, emberi kapcsolatainkból hiányzik az empátia és a kölcsönös tisztelet vagy rendszeresen elbeszélünk egymás mellett. Kezdetnek elég, ha belátjuk, mi magunk aktív formálói vagyunk társas viszonyainknak. Amennyiben őszinte, jó szándékú figyelemmel fordulunk a többiek felé, máris komoly előrelépést tettünk a kölcsönös tiszteleten alapuló, szeretetteljesebb kapcsolatok eléréséhez.

Kezdjük el!

Az erőszakmentes kommunikáció egyik legfőbb vonzereje, hogy nem kell mindkét félnek alkalmaznia ahhoz, hogy a stratégai beváljon.  Beszélgetés közben mindenképpen bevonódik a másik is, aki bizonyára megérzi és értékeli majd, hogy valódi figyelmet kap. A barátnőm akár már a következő ünnepi vacsorán elkezdheti az ilyesfajta beszélgetést, és ha ettől nem is ér véget egy csapásra a sokéves viszálykodás, a vonzó példa rávilágíthat az egymás iránti együttérző figyelem szükségességére. Egy empatikusabb családi légkörben pedig a gúnyos, ítélkező megjegyzések, sértegetések remélhetőleg elmaradnak. Karácsonykor csakúgy, mint az év többi napján.