Véreskezű nácik - jó apák?

A közvéleményt mindmáig foglalkoztatja, mi lett a Harmadik Birodalom vezetőinek leszármazottaival. Vajon szembe tudtak-e nézni a súlyos családi múlttal? Elítélték-e apáik tetteit vagy védelmezték a védhetetlent? És hogyan emlékeznek gyermekeik azokra az emberekre, akik a 20. század leggyalázatosabb emberirtásáért felelősek?

A hírhedt családnév megváltoztatása, emigrálás távoli országokba, a nyilvánosság kerülése – sokan ezt az utat választották, választják ma is. Mások határozottan és nyilvánosan elítélik náci felmenőik tetteit és minden lehető eszközt megragadnak, hogy kifejezzék szolidaritásukat a fasizmus áldozataival. Közéjük tartozik Rainer Höss, aki kamaszként tudta meg, hogy nagyapja az auschwitzi haláltábor parancsnoka volt. Rudolf Höss unokája másfél évtizede járja Európát, előadásokat tart a holokausztról és igyekszik felhívni a figyelmet a szélsőjobboldali eszmék veszélyességére.  Szimbolikus módon is kifejezi antifasiszta és humanista álláspontját: Dávid-csillagot, holokauszt-túlélők nevét és egy emlékezésre buzdító feliratot (Never forget) tetováltatott a testére. Hozzá hasonlóan ismeretterjesztő előadásokat tart a náci birodalom bűneiről Niklas Frank, akinek apja a megszállt lengyel területek kormányzója, Hans Frank volt.

család háborús bűnös holokauszt
Rainer Höss - szembenézett a múlttal

Nem ennyire egyértelműen viszonyul az apjához, illetve az általa elkövetett bűnökhöz a Birodalom második emberének tartott Hermann Göring lánya.  Miután a kötél általi halálra ítélt marsall öngyilkosságot követett el, Edda félrevonult a világtól. Családnevét ugyan nem változtatta meg, ám évtizedeken át gondosan kerülte a nyilvánosságot. Hosszabb interjút első alkalommal a ’80-as években adott, de abban sem fejtette ki véleményét a Harmadik Birodalommal és a holokauszttal kapcsolatban.

Apjára úgy emlékezik, mint családszerető emberre. Számomra ő egy jó apa — mondta az első koncentrációs táborok felállításáért is felelős Göringről.

Adolf Martin Bormann egész életét végigkísérte az apai múlttal való küzdelem. A Führer titkárának és bizalmasának, Martin Bormannak az elsőszülött fia nem véletlenül kapta az Adolf nevet. Akárcsak Edda Göringnek, neki is Hitler volt a keresztapja. A fiút a Mein Kampf szellemében nevelték a náci elit iskolájában. A háború végén Ausztriába menekült, ahol évekig élt álnéven egy mélyen vallásos katolikus családnál. 1947-ben katolikus hitre tért, majd teológiai tanulmányokat folytatott. Miután 1958-ban pappá szentelték, misszionárius lett Kongóban. Később kilépett a rendből, megnősült, majd visszatért Európába. Németországban és Ausztriában tanított nyugdíjba vonulásáig. Kevéssel halála előtt szexuális erőszakkal vádolta meg egykori tanítványa, aki azt állította, mindössze 12 éves volt, amikor a férfi bántalmazta. Bormann tagadta a vádakat.

Adolf Bormann határozottan elítélte a náci rendszer bűneit és apja cselekedeteit. Előadásokat tartott a témáról és tagja lett egy izraeli beszélgető körnek, melyben a náci elkövetők gyermekei és a holokauszt-áldozatok leszármazottai találkoztak egymással.

Martin Bormannra mint apára viszont szeretettel emlékezett, szigorúnak, de jónak és igazságosnak nevezte.

család háborús bűnös holokauszt
Adolf Bormann a 60-as években

Az elképzelhető legszélsőségesebb gyermeki elfogultság megtestesítője az egykori Gestapo-vezér lánya, Gudrun Himmler Burwitz. Máig az a cél vezérli, hogy életben tartsa szeretett apja emlékét és anyagi eszközökkel segítse az igazságszolgáltatás elől menekülő náci funkcionáriusokat, valamint az elítéltek családjait a hírhedt Stille Hilfe szervezet aktivistájaként.

család háborús bűnös holokauszt
A kis Gudrun imádott apjával, Heinrich Himmlerrel

Hitler utolsó rokonai viszont igencsak ellentmondásosan viszonyulnak hírhedt felmenőjükhöz. Habár a Führer Nagy-Britanniában született unokaöccsének fiai hallgatólagos megállapodást kötöttek egymással, hogy nem vállalnak gyereket, mégsem ítélik el egyértelműen a diktátort. A teljes inkognitóban élő családra a 2000-es évek elején bukkant rá David Gardner brit újságíró, aki azt tapasztalta, hogy a rokonok ambivalens módon viszonyulnak Hitler emlékéhez: egyszerre szégyellik őt és tartják ugyanakkor nagy embernek. Elképzelhető, hogy bár észérvek alapján elítélik a náci diktátor tetteit, személye iránt pozitív érzelmeket táplálnak.

A Hitler-leszármazottakhoz hasonlóan nem szeretné továbbörökíteni a családi vérvonalat Bettina Göring sem, aki 30-as évei elején sterilizáltatta magát. Hermann Göring dédunokahúga néhány éve állt a nyilvánosság elé, hogy elmondja, mennyire nehéz teher számára családja náci múltja. Úgy érzi, egy lelki gyógyulási folyamat zajlik benne, amely az elfogadás és a megbocsátás felé vezet, ugyanakkor még nem áll készen arra, hogy felmenőit indulatoktól mentesen ítélje meg.

család háborús bűnös holokauszt
Bettina Göring

A magyarországi háborús bűnösök gyerekeiről keveset hallani, pedig az ő helyzetük sem lehet sokkal egyszerűbb, mint a Harmadik Birodalom vezetőinek utódaié. 2005-ben Varga Ágota Leszármazottak címmel dokumentumfilmet forgatott a háborús bűnösként kivégzett Endre László fiának és unokáinak főszereplésével. Endre László 1944-ben belügyi államtitkárként egyik felelőse volt a hazai zsidók gettóba zárásának, deportálásának és koncentrációs táborokban való meggyilkolásának. Fia, Zsigmond akkurátusan összegyűjtötte és megőrizte politikai pályának dokumentumait és magánleveleit.  Mély tisztelettel és érezhető nagyra becsüléssel emlékszik vissza az alispánból államtitkárrá lett apa alakjára és tetteire. Mivel politikai meggyőződése lényegében megegyezik az apjáéval, így az elvek tekintetében a distanciának vagy a kritikai látásmódnak még csak a lehetősége sem merül fel esetében. A gázkamrák létezésének kétségbe vonása által pedig mintegy felmenti magát az erkölcsi kötelesség alól, hogy szembenézzen a ténnyel: bálványozott apját sok ezer magyarországi zsidó haláláért terheli felelősség.

Az övétől merőben eltérő az Endre-unokák álláspontja, akik végleg szakítani szeretnének a fájdalmas családi múlttal. Nagyapjuk fajvédő eszméit mélyen elítélik. Argentínában élnek, gyermekeiket nem tanították meg magyarul. Nemzeti identitásuk feláldozásával próbálnak tiszta lapot nyitni a család történetében.

Endre László leányunokája így fogalmazza meg a kettősséget, amely bonyolulttá teszi felmenőihez való viszonyulását:

„Könnyű, mikor az ember egyetért az elődeivel… Mikor az ember nem tudja megérteni az elődeinek bizonyos lépéseit, de ugyanakkor szereti őket, akkor nagyon nehéz.”

család háborús bűnös holokauszt
Endre László 

A náci háborús bűnösök leszármazottainak a traumatizáló családi múlthoz való különböző és sokrétű viszonyulása is jól mutatja, mekkora személyes terhet cipelnek nem csupán az áldozatok utódai, de az elkövetők leszármazottai is. Az ősök tisztelete mélyen belénk ivódott morális parancs csakúgy, mint a gyilkosság elutasításáé és szankcionálásáé. De mi történik, ha ezek a morális mintázatok nem érvényesíthetők egyszerre? És vajon a gének továbbörökítésének megszűntetésével, a családi-nemzeti identitás felszámolásával vagy más módon meg lehet-e szabadulni a nyomasztó tehertől?

Elgondolkodtatóak Bettina Göring szavai, aki Cseke Eszter és S. Takács András filmjében a gonosz mibenlétének feszegetésével a kérdés tágabb, filozófiai horizontját villantja fel:

 „Valójában mi a gonosz? Vajon mi hozzuk létre? Túl egyszerű azt mondani, hogy valaki maga az ördög vagy pszichopata. Mindannyiunkban ott lapul. Adott esetben ki tudja, mit cselekednénk.”

Források:

 http://multkor.hu/20101207_himmler_lanya_meg_mindig_segit_a_perbefogott_nacikon

Liska Márton. A holokauszt mint társadalmi traumatizáció http://epa.oszk.hu/00900/00995/00007/pdf/liskam.pdf

http://www.hetek.hu/fokusz/200307/hitler_neve_megsemmisul

http://www.origo.hu/itthon/20141121-budapesten-vezekelt-a-tomeggyilkos-unokaja.html

Leszármazottak, Varga Ágota dokumentumfilmje, 2005.

On the spot – Diktátorok gyermekei, Bettina Göring.

Cseke Eszter és S. Takács András filmje, 2014.

15 Tovább

Békétlen a családi karácsony? Idén ajándékozzunk empátiát!

Karácsony a szeretet ünnepe — annyiszor hallottuk és mondtuk már ezt, hogy szinte egyetlen hosszú szóként cseng a fülünkben a szentenciaszerű mondat. Függetlenül attól, hogy a Megváltó születéséről emlékezünk-e meg ilyenkor vagy elsősorban az összetartozás és a kölcsönös szeretet jegyében töltünk együtt pár napot, sokunk számára ez az év legszebb, legmeghittebb időszaka.  Legjobb barátnőmön azonban nyomát sem látni az ünnepet megelőző örömteli várakozásnak. Épp ellenkezőleg, a karácsony közeledtével egyre feszültebb, gondterheltebb. Elmesélte, miért.

Ahogy az a legtöbb családban lenni szokott, nálunk is összegyűlnek szenteste a családtagok és a közeli rokonok. A közös éneklés meg az ajándékozás általában jó hangulatban telik, gyakran egészen meghitt pillanatokat élünk át együtt. A terített asztal körül aztán kezdődnek a szurkálódások, beszólogatások. Akinek az elmúlt év során bántotta valami a csőrét, az nagy eséllyel vacsora közben ki fogja bökni, mi baja. S ahogy szaporodnak a tósztok és a koccintások, úgy buknak felszínre a sérelmek, elfojtott indulatok, egymás iránti ellenérzések.

Jól ismert a forgatókönyv, épp ezért csodálkozom, hogy mégis van merszünk évről évre nekifutni a közös vacsorának. Mazochisták lennénk? Vagy nagyobb bennünk a hagyománytisztelet, esetleg a képmutatás, mint a józanság és a belátás, amely azt súgja, ne sétáljatok bele ugyanabba a csapdába újra és újra?

A szerepek is régóta le vannak osztva. A nagynéném menetrendszerűen hozza fel a régi sérelmeit, majd a menüsor dicséretébe rafináltan  belefonja az unalomig ismert történetet, hogyan semmizték ki annak idején a családi örökségből. Ezzel el is indul a lavina, hiszen az állítólagos kedvezményezett – a keresztapám — rögtön kikéri magának a feltételezést. Hosszú vita kezdődik arról, ki, mikor és pontosan mit kapott a rég halott nagyszülőktől, tételesen felsorolva mindent a Ladától a tésztavágóig.

Aztán jönnek a Ha már itt tartunk kezdetű mondatok, és sorra buknak ki  mindenkiből a régi vagy újabb sérelmek: panaszkodunk, mert az elmúlt év során nem kaptunk figyelmet, törődést, elismerést. És így egymás közt végre nyíltan okolhatunk valakit a problémáink miatt.

Ha kivételesen nem tör ki nagyobb vita, akkor is megmérgezzük a hangulatot csípős megjegyzésekkel. A gúny első számú céltáblája többszörösen elvált unokanővérem.  Az anyja már az előételnél szóba hozza valamelyik volt férjét (Persze jobb itt ülnöd egyedül, mint azzal az aranyszívű Péterrel…). Idővel sajnos mások is beszállnak a szívatásba viccesnek vélt megjegyzésekkel (Na, vajon hoz-e a Jézuska új férjet?). De megkapja a magáét a bátyám is, mert pazarló és felelőtlen életet él, még mindig nincs saját lakása, ellenben vagyonokat költ hegymászó cuccokra, azaz a köztudomásúlag értelmetlen és veszélyes hobbijára. De míg az unokanővérem legalább visszavág a gúnyolódóknak, a halk szavú bátyám csendben lenyeli a kritikát, pedig jól tudom, mennyire a szívére veszi.

Az utóbbi időben már a gyerekek tanulmányi előmenetele vagy a szilveszteri program megtervezése sem számít semleges témának, mert ha belelendülünk egymás kritizálásába, gyakorlatilag bármiből kikerekítünk egy egész estés vitát. A legrosszabb, hogy előbb-utóbb személyeskedésbe, vádaskodásba torkollik a szócsata. Végül mindannyian rossz szájízzel állunk fel az ünnepi asztaltól. Megbántva, morcosan szedelőzködünk, és cseppet sem hangzik őszintének, amikor búcsúzóul boldog karácsonyt kívánunk a többieknek. De ezzel még nincs vége, hiszen a bántások ott motoszkálnak a gondolatainkban végig az ünnep alatt, akkor is, mikor már kedvesebb és tapintatosabb társaságban tölthetjük az időnket.

Tudom, hogy idén sem lesz ez másképp. Már most görcsbe rándul a gyomrom, ha a közös szentestére gondolok. És mivel évet halasztottam az egyetemen, én is biztosan megkapom majd a magamét.

   

Együttműködő kommunikáció a jobb kapcsolatokért

Egy bonyolult viszonyrendszerként működő család konfliktusait semmilyen szakember vagy módszer nem képes megoldani egyik napról a másikra. Viszont nagyobb megerőltetés nélkül el lehet mozdulni a békésebb, kölcsönös tiszteleten alapuló beszélgetések irányába, legalábbis az erőszakmentes kommunikáció (EMK) hívei szerint. Ez a pszichológiai gyökerű irányzat egyszerűen elsajátítható, négylépéses módszert ajánl az erőszakos vagyis a másikat és önmagunkat megítélő, támadó, hibáztató attitűd ellenében. A gyakorlatban – például háborús zónákban a mediáció eszközeként — bevált módszer kifejlesztője Marshall B. Rosenberg, aki szerint az együttműködő kommunikáció legfontosabb eleme az empátia, a másik igényeire való odafigyelés. Ugyancsak lényeges az őszinte önkifejezés. Ebben a relációban nincs alá-fölérendeltség: a beszélgető partnerek egyenrangúak, igényeik egyformán lényegesek.

Az EMK modellje szerint négy lépésben valósítható meg az együttműködő kommunikáció. A megfigyelés, érzés, szükséglet és kérés sorozata ugyanúgy alkalmazható információ közlésére, mint a fogadására. Az első fázis a tények puszta rögzítése — értelmezés, értékelés és általánosítás nélkül. Ez talán a legnehezebb, mivel a mindennapi beszédet mélyen átitatja az ítélkezésre, azonnali értékelésre való törekvés (pl. az EMK szerint nem azt mondjuk, hogy Péter lusta (ezzel egyből értékelünk), hanem: Gyakran előfordul, hogy Péter nem végzi el a rá bízott teendőket (egy tényt állapítunk meg). Fontos, hogy az EMK egyformán kerülendőnek tartja mind a negatív, mind a pozitív ítéletet, mivel mindkettő a jó-rossz dichotómián belül van. Valamivel egyszerűbbnek tűnik a második lépés, mely a saját érzések felvállalását, illetve a másik érzéseinek figyelembe vételét tűzi célul. Ezután a saját szükséglet kifejezése következik (ha az információt nem adjuk, hanem kapjuk, értelemszerűen a partner igényeinek tudomásul vétele). Végül pedig kérés formájában próbáljuk kifejezni, mit szeretnénk (vagy mit szeretne a másik). Fontos, hogy pozitívan és konkrétan fogalmazzunk.

Sakál vagy zsiráf?

Rosenberg elmélete szerint valamennyiünk közös nyelve az erőszakos sakálnyelv, mely a mindennapi  kommunikációnk – jórészt reflektálatlanul használt — eszköze: kritizáljuk, elítéljük a másikat vagy épp elhallgatjuk, mit érzünk, mit szeretnénk valójában. Beszédünk során a sakálhoz hasonlóan viselkedünk, ez az állat köztudottan a gyengébbel szemben támadóan lép fel, míg az erősebb elől elmenekül. Az erőszakmentes kommunikációt az erős, ám szelíd zsiráf jelképezi ebben a modellben. Bármennyire szeretnénk,  a sakálnyelvet képtelenek vagyunk elfelejteni, viszont megtanulhatunk zsiráfnyelven hallani és kommunikálni, azaz oly módon, hogy egyszerre képviseljük önmagunkat – saját érzéseinket, szükségleteinket –, ugyanakkor empátiával fordulunk mások felé, s szükségleteiket ugyanolyan fontosnak ismerjük el, mint a sajátjainkat.

Ha erőszakmentesen kezdünk kommunikálni, eleinte sok kritika érhet minket szokatlan beszédmódunk miatt. Első hallásra furcsának, netán provokatívnak tűnhet, ha — az egyik ajánlott stratégiát követve — visszamondjuk, amit a társunktól hallottunk. Hogy ki mennyire tudja gördülékennyé, kevéssé modorossá tenni az ilyesfajta beszédet, nagyrészt intuíció és gyakorlás kérdése. Fontos, hogy a partnerünk tudtára adjuk, az iránta érzett őszinte érdeklődés vezet bennünket, amikor újszerű módon próbálunk beszélgetni vele.

EMK és asszertivitás

Számos terapeuta, tréner, coach használja és oktatja az EMK-t szerte a világon és nálunk, Magyarországon is. Az elméleti alapokat akár önállóan is elsajátíthatjuk Rosenberg könyvéből (A szavak ablakok vagy falak), mely egyszerű gyakorlatokat és demonstratív példákat is tartalmaz.

Az EMK-val lényegében azonos alapvetésű asszertív kommunikációnak is sok követője van hazánkban. Ez az irányzat elsősorban az önérvényesítés, a saját vélemény megfogalmazásának és hatékony képviseletének módszerét nyújtja, miközben az erőszakmentes kommunikációhoz hasonlóan hangsúlyozza a beszédben részt vevő felek egyenrangúságát. Mindkét stratégia elutasítja mind az agressziót, mind az önfeladó passzivitást.

Persze nem kell feltétlenül kommunikációs tréningre járnunk, mert úgy érezzük, emberi kapcsolatainkból hiányzik az empátia és a kölcsönös tisztelet vagy rendszeresen elbeszélünk egymás mellett. Kezdetnek elég, ha belátjuk, mi magunk aktív formálói vagyunk társas viszonyainknak. Amennyiben őszinte, jó szándékú figyelemmel fordulunk a többiek felé, máris komoly előrelépést tettünk a kölcsönös tiszteleten alapuló, szeretetteljesebb kapcsolatok eléréséhez.

Kezdjük el!

Az erőszakmentes kommunikáció egyik legfőbb vonzereje, hogy nem kell mindkét félnek alkalmaznia ahhoz, hogy a stratégai beváljon.  Beszélgetés közben mindenképpen bevonódik a másik is, aki bizonyára megérzi és értékeli majd, hogy valódi figyelmet kap. A barátnőm akár már a következő ünnepi vacsorán elkezdheti az ilyesfajta beszélgetést, és ha ettől nem is ér véget egy csapásra a sokéves viszálykodás, a vonzó példa rávilágíthat az egymás iránti együttérző figyelem szükségességére. Egy empatikusabb családi légkörben pedig a gúnyos, ítélkező megjegyzések, sértegetések remélhetőleg elmaradnak. Karácsonykor csakúgy, mint az év többi napján.

           

0 Tovább
12
»

demona

blogavatar

a jó, a rossz, a csúf meg minden más, ami odabenn bujkál

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek