Talán minden ismert betegségfajta közül a szexuális úton terjedő fertőzések számítanak a legkínosabbnak. Azon felül, hogy a beteg elszenvedi a kórral járó gyakran fájdalmas és kellemetlen tüneteket, még szégyelli is magát. Éppen emiatt sokan el sem jutnak a szakorvosig, inkább öngyógyítással próbálkoznak, vagy abban reménykednek, hogy a problémájuk magától elmúlik. De vajon miért stigmatikus és szégyellni való ma is a nemi betegség vagy ahogyan újabban nevezik, az STD?

Meglehet, hogy a válasz a múltban a keresendő, hiszen a nemi betegségek valószínűleg egyidősek az emberi civilizációval.

A lágyfekély legalábbis már az ókori egyiptomi és arab orvosi leírásokban is szerepel. A középkorban leginkább a bordélyházak szabályzatában említik, s általánosan jellemző, hogy a szifiliszt és a lágyfekélyt egyazon betegség különböző megnyilvánulásának tartják.

Több szó esik a régi orvosi feljegyzésekben a kankóról. Egy korabeli angol gyógyító, Gerard Berry úgy vélte, hogy a kankó oka, ha az ondó a nő méhében megromlik, az így kifejlődött betegség pedig ragályossá válik.  Akik ebben szenvedtek, a társadalom megvetett tagjainak számítottak, még az orvosok sem szívesen kezelték őket, ezt bizonyítja, hogy a német bordélyházak fertőzött lakóinak ellátását a város hóhérai végezték. A betegek jobb híján alávetették magukat önjelölt kuruzslók légből kapott, brutális kezelési módszereinek, ilyen volt például a húgycső szétfeszítése egy hegyes eszközzel. Elterjedtnek számított az a téveszme is, hogy a kankós férfi meggyógyul, ha szűzlánnyal hál.

A régmúltban ismert nemi bajok közül a szifilisznek van a legrészletesebben dokumentált története. Nem csoda, hiszen az évszázadokon át gyógyíthatatlannak számító kór pusztító járvány formájában söpört végig Európán.

Az első és legnagyobb szifiliszjárvány VIII. Károly francia király olaszországi hadjáratának idejére esett. A francia király hadserege 1495 februárjában vonult be Nápolyba. Amikor  a zsoldosok a hadjárat után hazatértek Európa legkülönbözőbb országaiba, mindenfelé elterjesztették a ragályt. Közkeletű volt az a vélekedés, hogy a kórt Kolumbusz tengerészei hurcolták be Európába az új világból. Néhány feljegyzés viszont arról tanúskodik, hogy már a 15. század vége előtt történtek tömeges megbetegedések, így aztán nem tudhatjuk biztosan, mikor és hol bukkant fel először a szifilisz.

szegyensprint szégyen

Elnevezésének eredete nem ilyen homályos. Jól jellemzi a reneszánsz kor  összetett és ellentmondásoktól sem mentes értékrendszerét, hogy ennek a rettenetes betegségnek egy klasszikus veretű tankölteményből kölcsönöztek nevet. Fracastoro 1530-ban keletkezett versében tűnik fel Syphilus, a pásztor, aki magára haragítja Apollót, az istenség pedig büntetésül ragályos kórt küld rá. A középkorban több megnevezése is forgalomba került, mivel minden nép előszeretettel tulajdonította saját ellenségének a ragály eredetét: francia, nápolyi, portugál betegségnek, sőt morbus Hungaricusnak is nevezték. A magyar népnyelvben francként, francos nyavalyaként és rossz sebként is előfordult, később pedig mételynek és bujakórnak mondták. Egyébként a járvány valószínűleg Magyarországon is nagy pusztítást végzett, ezt támasztja alá az esztergomi káptalan 1512. évi misekönyvének egyik imádsága, amely a szifiliszből való gyógyulásért könyörög.

szegyensprint szégyen

A betegség gócpontjai Európa nagyvárosai voltak. A hatóságok megpróbáltak határt szabni a járvány terjedésének, s a védekezést szinte mindenütt a betegek – nagyrészt prostituáltak — kiűzésével kezdték. Párizsban határozatot hoztak, mely szerint 24 órás határidőn belül, akasztás terhe mellett el kell hagyniuk a várost a szifiliszben szenvedőknek. IV. Jakab skót király parancsára pedig bélyeget sütöttek a fertőzöttek arcára a jobb felismerhetőség céljából. Csak a 18. század közepén merült fel az a gondolat, hogy a szifiliszben szenvedő prostituáltakat elsősorban nem üldözni és büntetni, hanem gyógyítani kellene. Nagyobb hangsúlyt kapott a megelőzés, melynek kezdettől a Vénusz kesztyűjének is nevezett óvszer volt a leghatékonyabb eszköze.

 A  gyógyításban sokáig nem történt áttörés. Az orvosok kezdetben a leprával lényegében azonos betegségnek tartották a szifiliszt, ezért ugyanazokat a szereket alkalmazták mindkét kór gyógyításában. Ezenkívül használtak tömjént, székfűt, szantálfát és majoránnát, de olyan népi gyógyszereket is bevetettek, mint a cserebogárfőzet, a borba fojtott vipera, a főtt kígyó, a farkasmáj és a teknősbékahús.

Később higannyal és arzénnal kísérleteztek, 1910-ben pedig megjelent a hatékonyabb Salvarsan, majd  1942-ben a penicillin, melynek köszönhetően gyógyíthatóvá vált a rettegett kór.

Ma már közel 30 szexuális úton terjedő fertőző betegséget tartanak számon, ezek mindegyike jó eséllyel gyógyítható. Megfelelő gyógyszerek állnak rendelkezésre a kellemetlen tünetek enyhítésére, a védekezés elsődleges eszköze pedig Vénusz kesztyűjének távoli, tökéletesített leszármazottja. Az STD-s betegeket szerencsére napjainkban nem szokás száműzni, billogot sem kapnak, viszont a verbális megbélyegzés ma is gyakori. A nemi betegség fogalma az évszázadok során összeforrt a promiszkuitás és az erkölcstelenség képzetével, s úgy tűnik a megcsontosodott előítéletek nehezebben változnak, mint azok a társadalmi és történelmi folyamatok, amelyek kialakították őket.