Akkor már két hónapja próbáltam feltűnni, magamra vonni a figyelmét. Új melegítőnadrágot vettem, testhez simulót, hogy abban süssem a spenótos tükörtojást 7 és fél 8 között, amikor kijön kávét főzni. Minden reggel ujjatlan pólóban vacogok a sercegő olaj mellett, hogy látszódjanak a friss izmaim, ugyanis rendszeresen járok edzeni, mióta tavaly kiraboltak a parkban. Az illatom is jó, titkon megszagolom a hónaljam környékét, tényleg minden oké. Úgy csinálok, mintha nagyon lefoglalna a főzés, apró, szórakozott mosollyal biccentek felé. Motyog valami sziaszerűt, aztán ásít egy nagyot és nyújtózik közben, megvakarja a bal oldalát valahol a 3. és a 4. borda táján. Esküszöm, olyan, akár Leonardo Vitruvius-tanulmánya, csak rövid hajúban, ennek a testnek minden porcikája arányos, anatómiailag tökéletes. Bárcsak tudnám, belül milyen, persze nem a szerveire gondolok, habár igazából egy CT-felvételnek is szívből örülnék, egy képnek ennek a széles, lágyan pulzáló mellkasnak a tartalmáról.

Az étkezőből nyílik a közösségi terem, a leendő fiúm beviszi a müzlis tálját és átvált a hírekről a sportcsatornára, lehuppan egy fotelbe, felpolcolja a lábát az asztalra (milyen bölcs szokás, így biztos nem lesz trombózisa), néha felmordul vagy füttyög. Szerintem ő is focizik, többször láttam már mezben, amúgy meg elég ránézni a formás vádlijára, tisztára, mint Brad Pitté a Trójában.

Az óráimon folyton elkalandozom, felskiccelem egy cetlire a profilját, egész jól sikerül, mi lenne, ha körberajzolnám szívecskékkel, így ni, áthúzom egy nyíllal a legnagyobbat (semmi köze az emberi szívhez, se pitvar, se kamra, ez egy formás popó, kérem szépen). Beleírom a nevét. Még pár csöpögő vércsepp a szív alá, pont mint 5.-ben, csak akkor meglátta a tanár, elvette és megmutatta az osztálynak, mindenki nevetett, ő is nevetett, akinek ott állt a neve a papíron, nekem meg folyt a könnyem, mint vér az átszúrt szívből.

Töri-politológia szakos, ezért, sajnos, nem ugyanabban az épületben vannak az óráink, így csak a koliban láthatom. Este meccs lesz, szabaddá teszem magam, kihagyom inkább a nyelviskolát, úgyis jobban haladok, mint a többiek.

Picit kifestem a szemem, és viszek chipset, hogy megkínálhassam. A terem dugig van, csupa lány, egy új romantikus horror premierje lesz, ugye, nem gondoljátok, hogy ezt a szart nézzük a kupameccs helyett, kérdi a szerelmem. A lányok hajthatatlanok, sok lúd disznót győz, idegesen ül le közénk, talán reménykedik, hogy mégis meggondolja magát a női többség (én szolidárisan hallgatok). A film lebilincselő, egy okos és erős csaj küzd a zombikkal, ne már, hogy a végén csak ez a rusnyaság marad életben, mondja ő, mikor a hősnő kedvesét halálos harapás éri. A nő egyedül harcol tovább, és kifejleszt egy szérumot, ami hatásosnak tűnik a zombik ellen, kész lenne akár  az életét áldozni az emberiségért, de az elnök nem őt küldi a veszélyes zónába, hanem egy rakás kommandóst, akiket sorban legyilkolnak a zombik. Na, majd pont egy nő menti meg a világot, dohog a reménybeli pasim. Képtelenség, hogy úgy verekszik, mint egy férfi, meg még zseni is hozzá, na persze má’. Fos ez a film, semmi köze a valósághoz! A dühtől kidagadnak az erek a nyakán, remeg a nagy, vörös, mérges feje. A szája szélén kibuggyan egy kevés habos nyál.  

Leendő orvosként őszintén aggódom a srác vérnyomása miatt.

A film vége felé nekilódul a zombicsapat, marcangolnak, akit csak érnek, vértócsák és húscafatok borítják az utcákat. Többen elfordulnak a teremben, a fiúm öklendezik. Nem bírom a vért, nyögi, ez undorító, és a tenyerét a szájára tapasztva rohan kifelé.

Vissza se jön.

Hát ne jöjjön.

A hősnő tépetten és csatakosan, de győztesen áll a tetemek felett, majd beúszik a főcím és valami műfajidegen, lágy zene.

Az a fontos, hogy a zombik veszítettek, győzött az eleven, lelkes, érző emberi szív.

És ez cseppet se undorító, inkább gyönyörű.