demona

Endre október vége felé hozta a jelzőoszlopokat az egyik külföldi útjáról. A kocsibeálló szélénél ásta le mindkettőt, be is betonozta őket. Luca nemrég szerzett jogosítványt, mert Judit kikötötte, hogy csakis a vezetéstől amúgy ódzkodó lánya járhat a család értékesebb autójával.  Pár koccanás után aztán Endre jobbnak látta kivilágítani a behajtó szélét.

Éjszakánként a fényvisszaverő csíkok kéken foszforeszkáltak az elhaladó autók fényében. Hirtelen világosság vetült ilyenkor a kertre, benne a színes kerámiafigurákra meg a töméntelen régi kaspóra és vesszőkosárra. Ez a zsúfolt összevisszaság a villanásnyi fényességben a teljes elhagyatottság suhanó pillanatképe volt.

Úgyse mered, Dendu, gyávább vagy te annál! A fiú tekintete az árok koszos vizére tapad, érzi, hogy a szégyen jobban fájna, mint a zuhanás, nekirugaszkodik, erőből tekeri a pedált, aztán felrántja a bicikli kormányát. A hátsó kerék ér először a vízbe, fájdalmat nem érez, csak egy zökkenést, aztán meg a sáros vizet a szájában. A kerék elferdült, a sárhányónak is annyi. A fiúk dőlnek a röhögéstől, nagy szamár ez a Dendu, ilyen hülyeséget nem csinálna más. Otthon majd jól elverik, mert összetörte az apja biciklijét. Az öreg meg ezután cipelheti haza a hátán az erdőből a lopott fát.

 Mikor Endre megnősült, egyből hozzáfogott a kétszintes ház átalakításához, Judit mama áldását és pénzét adta a munkálatokhoz. Akkor már tudták, hogy beteg, de arra senki sem számított, hogy ilyen gyors lesz a leépülése. Külön lakrészt alakíttattak ki számára, legyen csak minden a keze ügyében. Egy üvegezett, fűtött teraszt is építtettek a mama kedvéért. Az asszony nagy örömét lelte az egzotikus növényekben, Józsi ezért különleges pálmákat, trópusi cserjéket hozatott a teraszra, s Judit néni naphosszat ápolta és becézte a virágait.

Joggal gondolhatta bárki, hogy ezt a kivételes bánásmódot Judit nagyvonalúan meghálálja majd a fiataloknak, de nem így történt. A vagyonát szigorúan őrizte, minden ingatlan az ő nevén szerepelt, és a legjelentéktelenebb kiadásról is személyesen döntött.

Annak ellenére, hogy Judit kétségkívül jól érezte magát a minden kényelemmel ellátott otthonában, mégis elkóborolt olykor, se szó, se beszéd elindult például rokonlátogatóba vagy kiballagott a férje sírjához, és a séták alkalmával gyakran eltévedt. Szerencsére, mindig akadt, akik felismerte és hazakísérte vagy telefonált a lányának, hogy merre látták éppen. Ritkán ugyan, de az is megesett, hogy csak késő este került elő, ki tudja, honnan. Azt mondta, a ház előtti jelzőoszlopok kéklő fénye nyomán hazatalál, még akkor is, ha az utca vagy a ház nem jutna eszébe.

A karácsonyt Luca a nővérénél töltötte, Endre meg unalmában az elhanyagolt kertet vette szemügyre. Néhány éve Luca még azt tervezte, hogy befüvesítik a területet, és hintát meg csúszdát állítanak fel, ha megszületnek a gyerekek. De egy ideje már nem hozta ezt szóba, a meddőségi kezelésekre is egyre ritkábban járt el, és amúgy sem volt szinte soha otthon. A nővére gyerekeinek csak füttyenteniük kellett, ő máris ott termett.

Most meglátjuk, tud-e úszni a cipőd, Dendu!  A fiú nem vette észre, mikor csórták el a tornacsukáját a tornaterem szekrényéből, aztán meg hiába futott a srácok után, csak a kanálisnál érte utol őket, a cipőt akkor már bedobták a vízbe. Na, mi van, nem ugrasz utána? Rongyos, az biztos, de úgyse vesznek neked újat, járhatsz megint a nővéred szandáljában, mint tavaly nyáron. Vagy csak biciklivel szeretsz a vízbe menni? A fiú megragadta az egyik csúfolódót, be akarta hajítani a kanálisba, érezte magában a dühtől megsokszorozódott erőt, de a többiek rárontottak, leteperték és megrugdosták.

 Szipogva baktatott az út mentén, lassan kezdett sötétedni, mikor egyszer csak megállt mellette a Doktor úr autója. Egy kedves hang szólt, hogy üljön be, hazaviszik. Az autóban meleg volt és jó illat. Ahogy később a doktorék házában is. A kislány tiszta törölközőt adott neki és bevezette a csillogó fürdőszobába, megnyitotta az aranyszínű vízcsapot. Meleg víz zuhogott a koszos, dermedt kezekre. Mikor végzett a mosakodással, a kislány teával kínálta a nappaliban. Aztán a doktor úr hazavitte az autóján.

A gazdagság jó szagú, ezt mondta az anyjának, mikor hazaért.

A kert első új építménye egy félköríves pergola lett, hintaágyat helyeztek alá, jó időben itt pihenhet majd Judit mama. Kellene még egy csobogó vagy inkább egy kisebb vízesés, meg egy tó, gondolta Endre. Másnap jöttek a szakemberek a gépeikkel és kiásták a tavacska medrét. Endre nagyobbat akart, mélyebbet. Három napig tartott az alapozás, aztán egy hétbe telt, mire megoldották a vízellátást. Endre megrendelte a sziklákat, a dísznövényeket és a többi kelléket. A halak kiválasztása hosszas fejtörést okozott neki. Végül vett néhány műanyag vadkacsát is, meg kerámiabékákat, ha a vízi élőlényekkel mégse lenne szerencséje. Azt mondják, könnyen elpusztulnak a fertőtlenítő szertől.

Mikor elkészült minden, világítást is szereltetett a csobogó köré, tányérnagyságú, földbe süllyesztett lámpák szegélyezték a tavat. Éjszakánként apró, kékes fények táncoltak a víz felett.

Húsvétkor Endre úgy döntött, mégis elutazik a felesége után a városba, legalább meglocsolja a sógornőjét meg a lányokat. Késő este indult, előtte megkérte a szomszédot, hogy dél körül nézzen át, estére meg már hazaérnek Lucával. Fél órával az indulás után visszafordult, hogy ellenőrizze, biztosan bezárta-e kertkaput.

Másnap este üresen találták a házat.

Judit mama testét egy napnyi keresés után a kerti tóban találták meg.

Szegényke talán azt hitte, a feljáróra ért, pedig egyenesen a belesétált a tóba.

Pár nappal a temetés után Endre betömette a tavat — kegyeleti okból, na meg, mert az összes hal elpusztult a kötelező fertőtlenítéstől — és eltüntette a lámpákat is. Végül kihúzta a jelzőoszlopokat a felhajtó mellől.

A fürdőszobában hosszan sikálta a kezét, átdörzsölte az ujjai közötti vékony bőrt, majd a kézfejét, és könyékig a karját. A körmeit kefével tisztította meg. Elzárta a csapot, de nem rutinos gyorsasággal, hanem finom, lassú mozdulatokkal, mint aki először csodálkozik rá az antik, míves darabra és fél, hogy netán kárt tesz benne.

Aztán megtörölte a kezét, és eloltotta a villanyt. Tudta, hogy a nappaliban Luca már várja a gőzölgő teával.

Először jártunk abban a klubban, korábban se bátorságunk, se pénzünk nem volt hozzá. Attól kezdve, hogy a idegenvezetői tanfolyamon összebarátkoztunk, terveztünk egy nagy közös bulit. Aztán a záróvizsga után kicsíptük magunkat, együtt mentünk fodrászhoz, még műszempillát is ragasztottunk. Addig fel sem tűnt, milyen jó alakja van Áginak, a szűk mini kiemelte feszes formáit. Én viszont úgy néztem ki a fekete lapszoknyámban, mint egy öregecske tolmács. 

Nem volt eltervezve semmi, csak szóba elegyedtünk a csapossal, ő meg bemutatott minket egy srácnak. A parkolóban adta ide a kis tablettákat, kettőt-kettőt fejenként. Kicsit meg voltunk szeppenve, mert a füves ciginél durvábbat nem próbáltunk korábban, persze ezt nem mondtuk meg a srácnak. Az első tabletta után szédülni kezdtem, felkeveredett a gyomrom, futottam a mosdóba, ott atán mindent kiadtam magamból. Ági addigra már mindkét tablettát bevette, egyfolytában nevetgélt, fesztelen volt, flörtölni kezdett azzal fiúval, aki az érkezésünk óta bámulta őt. Felhajtottam pár vodkát, csak hogy tartsam a lépést, a gyomrom lassan megnyugodott, csak a tarkóm zsibbadt még kicsit. Nem emlékszem, én adtam-e oda Áginak a megmaradt tablettámat vagy elvette a táskámból. Cigit kértem tőle, de nem válaszolt, úgy tűnt, nem is lát engem: a tekintetének nem volt többé fókusza, a pupillája összehúzódott, aztán kitágult, mint egy nyálkás, kékesen lüktető medúza. Nem Ági volt az, nem az én félénk, a legapróbb bóktól is fülig piruló  barátnőm, valaki más vonaglott a pult mellett, egy ismeretlen, buja nőstény, viszolyogtam tőle, behúzódtam a legtávolabbi sarokba, onnan néztem, ahogy idegenekkel táncol és csókolózik.  Lecsúszott a ruhája a válláról, meg akartam igazítani, erre majdnem felpofozott. Ahogy ellökött magától, a lendület miatt ő is a falnak esett, a dühtől teljesen eltorzult az arca, borzasztóan öregnek és elgyötörtnek láttam. Aztán már hiába szóltam hozzá, meg sem hallotta.

Nem vettem észre, mikor tűnt el. A szomszéd asztalnál sutyorogtak, hogy valaki rosszul van. Nemsokára a mosdóba siettek a biztonságiak, a mentő érkezéséig ott is maradtak, az ajtót bezárták.

Mikor később a mentők kitolták Ágit és megkérdezték, ismeri-e valaki, hallgattam. Zavaros volt a fejem, a csaposra pillantottam, ő meg mintha nemet intett volna, de lehet, hogy csak képzelődtem.

Sárika néninek később azt mondtam, korán eljöttem a klubból, mert nem éreztem jól magam. Ági maradni akart, megismerkedett egy fiúval, épp táncoltak, amikor taxit hívtam. Rám mosolygott és búcsút intett. Igen, integetett. Úgy, mint a kisgyerekek, jobbra-balra ingatta a kezét. És nevetett.

Sárika néni szerette újra és újra hallani, mi történt akkor este. Azt pedig, hogy Ági integetett nekem, minden alkalommal ki kellett hangsúlyoznom. Néha bővítettem a történetet valami kitalált aprósággal, például, hogy a harisnyáján felszaladt a szem, de volt nála pótharisnya. Sárika néni bólogatott, igen, ez rá vallott, minden eshetőségre felkészült, megfontolt, komoly kislány volt mindig, a félárvák ilyenek, kénytelenek korán felnőni.

Egyik délután Sárika néni meghívott magához, kókuszkockával várt, ez volt Ági kedvence. Azóta is megsüti minden hétvégén. Hétfőn aztán kidobja az egészet. Szeretné, ha legalább én ennék belőle néha.  Elmondta, hogy rájött, mi történhetett azon az estén: Ági italába drogot csempészett az idegen fiú, akivel táncolni láttam. Valami ismeretlen szintetikus mérget adott neki, amitől Ági szíve megállt.

Sárika néni a temetés óta gyakran felhívott, és szinte hetente feljártam hozzá, olyankor órákon át beszélgettünk. Mesélt Ágiról, hogy mikor még Erdélyben éltek, mennyire szerettek mindketten a hegyekben síelni, mígnem egyszer Ági komoly balesetet szenvedett, fának csapódott, eltört keze-lába. Sokáig etetni kellett, mint egy kisbabát, mert a kanalat sem bírta megtartani a szilánkosra zúzódott kezében. Eredetileg a gyógykezelés miatt jártak át Magyarországra, aztán végül itt maradtak. Nem sokkal később meghalt Ági apja. Sárika néni egyfolytában visszavágyott a hegyek közé, de már biztos, hogy sohasem fog elmenni innen, gondoznia kell a sírokat.

A buszon lett rosszul szegényke, a szomszédja hívott föl, rögtön rohantam a kórházba. A szeme félig csukva volt, azt hittem, meg sem ismer. Már épp indultam volna, amikor hadonászni kezdett, kalimpált a karja a levegőben, az ujjai begörbültek, mintha valami láthatatlan dologba próbálna kapaszkodni. A teste összerándult, ösztönösen közelebb hajoltam hozzá, mire megragadta a karomat, a tekintete ugyanolyan volt, mint Ágié akkor este: semmibe vesző és idegen. Akkor már biztos voltam benne, hogy tudja, végig tudta, ahogy az anyák érezni szokták az ilyesmit, a csontjaiban és az idegeiszálaiban mindig is ott volt a cáfolhatatlan bizonyosság. Felszisszentem, mikor a körmei a húsomba mélyedtek, mintha belőlem szívta volna el az erőt, amivel végül fölemelte a fejét a párnáról. Remegett a hangja, ahogy felém nyögte: integet.

Akkor már két hónapja próbáltam feltűnni, magamra vonni a figyelmét. Új melegítőnadrágot vettem, testhez simulót, hogy abban süssem a spenótos tükörtojást 7 és fél 8 között, amikor kijön kávét főzni. Minden reggel ujjatlan pólóban vacogok a sercegő olaj mellett, hogy látszódjanak a friss izmaim, ugyanis rendszeresen járok edzeni, mióta tavaly kiraboltak a parkban. Az illatom is jó, titkon megszagolom a hónaljam környékét, tényleg minden oké. Úgy csinálok, mintha nagyon lefoglalna a főzés, apró, szórakozott mosollyal biccentek felé. Motyog valami sziaszerűt, aztán ásít egy nagyot és nyújtózik közben, megvakarja a bal oldalát valahol a 3. és a 4. borda táján. Esküszöm, olyan, akár Leonardo Vitruvius-tanulmánya, csak rövid hajúban, ennek a testnek minden porcikája arányos, anatómiailag tökéletes. Bárcsak tudnám, belül milyen, persze nem a szerveire gondolok, habár igazából egy CT-felvételnek is szívből örülnék, egy képnek ennek a széles, lágyan pulzáló mellkasnak a tartalmáról.

Az étkezőből nyílik a közösségi terem, a leendő fiúm beviszi a müzlis tálját és átvált a hírekről a sportcsatornára, lehuppan egy fotelbe, felpolcolja a lábát az asztalra (milyen bölcs szokás, így biztos nem lesz trombózisa), néha felmordul vagy füttyög. Szerintem ő is focizik, többször láttam már mezben, amúgy meg elég ránézni a formás vádlijára, tisztára, mint Brad Pitté a Trójában.

Az óráimon folyton elkalandozom, felskiccelem egy cetlire a profilját, egész jól sikerül, mi lenne, ha körberajzolnám szívecskékkel, így ni, áthúzom egy nyíllal a legnagyobbat (semmi köze az emberi szívhez, se pitvar, se kamra, ez egy formás popó, kérem szépen). Beleírom a nevét. Még pár csöpögő vércsepp a szív alá, pont mint 5.-ben, csak akkor meglátta a tanár, elvette és megmutatta az osztálynak, mindenki nevetett, ő is nevetett, akinek ott állt a neve a papíron, nekem meg folyt a könnyem, mint vér az átszúrt szívből.

Töri-politológia szakos, ezért, sajnos, nem ugyanabban az épületben vannak az óráink, így csak a koliban láthatom. Este meccs lesz, szabaddá teszem magam, kihagyom inkább a nyelviskolát, úgyis jobban haladok, mint a többiek.

Picit kifestem a szemem, és viszek chipset, hogy megkínálhassam. A terem dugig van, csupa lány, egy új romantikus horror premierje lesz, ugye, nem gondoljátok, hogy ezt a szart nézzük a kupameccs helyett, kérdi a szerelmem. A lányok hajthatatlanok, sok lúd disznót győz, idegesen ül le közénk, talán reménykedik, hogy mégis meggondolja magát a női többség (én szolidárisan hallgatok). A film lebilincselő, egy okos és erős csaj küzd a zombikkal, ne már, hogy a végén csak ez a rusnyaság marad életben, mondja ő, mikor a hősnő kedvesét halálos harapás éri. A nő egyedül harcol tovább, és kifejleszt egy szérumot, ami hatásosnak tűnik a zombik ellen, kész lenne akár  az életét áldozni az emberiségért, de az elnök nem őt küldi a veszélyes zónába, hanem egy rakás kommandóst, akiket sorban legyilkolnak a zombik. Na, majd pont egy nő menti meg a világot, dohog a reménybeli pasim. Képtelenség, hogy úgy verekszik, mint egy férfi, meg még zseni is hozzá, na persze má’. Fos ez a film, semmi köze a valósághoz! A dühtől kidagadnak az erek a nyakán, remeg a nagy, vörös, mérges feje. A szája szélén kibuggyan egy kevés habos nyál.  

Leendő orvosként őszintén aggódom a srác vérnyomása miatt.

A film vége felé nekilódul a zombicsapat, marcangolnak, akit csak érnek, vértócsák és húscafatok borítják az utcákat. Többen elfordulnak a teremben, a fiúm öklendezik. Nem bírom a vért, nyögi, ez undorító, és a tenyerét a szájára tapasztva rohan kifelé.

Vissza se jön.

Hát ne jöjjön.

A hősnő tépetten és csatakosan, de győztesen áll a tetemek felett, majd beúszik a főcím és valami műfajidegen, lágy zene.

Az a fontos, hogy a zombik veszítettek, győzött az eleven, lelkes, érző emberi szív.

És ez cseppet se undorító, inkább gyönyörű.