Először jártunk abban a klubban, korábban se bátorságunk, se pénzünk nem volt hozzá. Attól kezdve, hogy a idegenvezetői tanfolyamon összebarátkoztunk, terveztünk egy nagy közös bulit. Aztán a záróvizsga után kicsíptük magunkat, együtt mentünk fodrászhoz, még műszempillát is ragasztottunk. Addig fel sem tűnt, milyen jó alakja van Áginak, a szűk mini kiemelte feszes formáit. Én viszont úgy néztem ki a fekete lapszoknyámban, mint egy öregecske tolmács. 

Nem volt eltervezve semmi, csak szóba elegyedtünk a csapossal, ő meg bemutatott minket egy srácnak. A parkolóban adta ide a kis tablettákat, kettőt-kettőt fejenként. Kicsit meg voltunk szeppenve, mert a füves ciginél durvábbat nem próbáltunk korábban, persze ezt nem mondtuk meg a srácnak. Az első tabletta után szédülni kezdtem, felkeveredett a gyomrom, futottam a mosdóba, ott atán mindent kiadtam magamból. Ági addigra már mindkét tablettát bevette, egyfolytában nevetgélt, fesztelen volt, flörtölni kezdett azzal fiúval, aki az érkezésünk óta bámulta őt. Felhajtottam pár vodkát, csak hogy tartsam a lépést, a gyomrom lassan megnyugodott, csak a tarkóm zsibbadt még kicsit. Nem emlékszem, én adtam-e oda Áginak a megmaradt tablettámat vagy elvette a táskámból. Cigit kértem tőle, de nem válaszolt, úgy tűnt, nem is lát engem: a tekintetének nem volt többé fókusza, a pupillája összehúzódott, aztán kitágult, mint egy nyálkás, kékesen lüktető medúza. Nem Ági volt az, nem az én félénk, a legapróbb bóktól is fülig piruló  barátnőm, valaki más vonaglott a pult mellett, egy ismeretlen, buja nőstény, viszolyogtam tőle, behúzódtam a legtávolabbi sarokba, onnan néztem, ahogy idegenekkel táncol és csókolózik.  Lecsúszott a ruhája a válláról, meg akartam igazítani, erre majdnem felpofozott. Ahogy ellökött magától, a lendület miatt ő is a falnak esett, a dühtől teljesen eltorzult az arca, borzasztóan öregnek és elgyötörtnek láttam. Aztán már hiába szóltam hozzá, meg sem hallotta.

Nem vettem észre, mikor tűnt el. A szomszéd asztalnál sutyorogtak, hogy valaki rosszul van. Nemsokára a mosdóba siettek a biztonságiak, a mentő érkezéséig ott is maradtak, az ajtót bezárták.

Mikor később a mentők kitolták Ágit és megkérdezték, ismeri-e valaki, hallgattam. Zavaros volt a fejem, a csaposra pillantottam, ő meg mintha nemet intett volna, de lehet, hogy csak képzelődtem.

Sárika néninek később azt mondtam, korán eljöttem a klubból, mert nem éreztem jól magam. Ági maradni akart, megismerkedett egy fiúval, épp táncoltak, amikor taxit hívtam. Rám mosolygott és búcsút intett. Igen, integetett. Úgy, mint a kisgyerekek, jobbra-balra ingatta a kezét. És nevetett.

Sárika néni szerette újra és újra hallani, mi történt akkor este. Azt pedig, hogy Ági integetett nekem, minden alkalommal ki kellett hangsúlyoznom. Néha bővítettem a történetet valami kitalált aprósággal, például, hogy a harisnyáján felszaladt a szem, de volt nála pótharisnya. Sárika néni bólogatott, igen, ez rá vallott, minden eshetőségre felkészült, megfontolt, komoly kislány volt mindig, a félárvák ilyenek, kénytelenek korán felnőni.

Egyik délután Sárika néni meghívott magához, kókuszkockával várt, ez volt Ági kedvence. Azóta is megsüti minden hétvégén. Hétfőn aztán kidobja az egészet. Szeretné, ha legalább én ennék belőle néha.  Elmondta, hogy rájött, mi történhetett azon az estén: Ági italába drogot csempészett az idegen fiú, akivel táncolni láttam. Valami ismeretlen szintetikus mérget adott neki, amitől Ági szíve megállt.

Sárika néni a temetés óta gyakran felhívott, és szinte hetente feljártam hozzá, olyankor órákon át beszélgettünk. Mesélt Ágiról, hogy mikor még Erdélyben éltek, mennyire szerettek mindketten a hegyekben síelni, mígnem egyszer Ági komoly balesetet szenvedett, fának csapódott, eltört keze-lába. Sokáig etetni kellett, mint egy kisbabát, mert a kanalat sem bírta megtartani a szilánkosra zúzódott kezében. Eredetileg a gyógykezelés miatt jártak át Magyarországra, aztán végül itt maradtak. Nem sokkal később meghalt Ági apja. Sárika néni egyfolytában visszavágyott a hegyek közé, de már biztos, hogy sohasem fog elmenni innen, gondoznia kell a sírokat.

A buszon lett rosszul szegényke, a szomszédja hívott föl, rögtön rohantam a kórházba. A szeme félig csukva volt, azt hittem, meg sem ismer. Már épp indultam volna, amikor hadonászni kezdett, kalimpált a karja a levegőben, az ujjai begörbültek, mintha valami láthatatlan dologba próbálna kapaszkodni. A teste összerándult, ösztönösen közelebb hajoltam hozzá, mire megragadta a karomat, a tekintete ugyanolyan volt, mint Ágié akkor este: semmibe vesző és idegen. Akkor már biztos voltam benne, hogy tudja, végig tudta, ahogy az anyák érezni szokták az ilyesmit, a csontjaiban és az idegeiszálaiban mindig is ott volt a cáfolhatatlan bizonyosság. Felszisszentem, mikor a körmei a húsomba mélyedtek, mintha belőlem szívta volna el az erőt, amivel végül fölemelte a fejét a párnáról. Remegett a hangja, ahogy felém nyögte: integet.